Milyen emlékeid vannak a kupadöntőkről játékosként?
Grózer György: A legelső emlékeim hazai kupadöntőkről van. A hazai kupadöntők számomra a nyolcvanas évek emlékeit idézik fel, abból az időből, amikor a röplabda még egészen más világ volt. Három döntőhöz is közöm volt, ebből kettőt nyertünk, de az utolsón már csak kívülről lehettem részese. Akkor még a régi Nemzeti Sportcsarnok adott otthont a finálénak.
A döntő előtti időszakban az ifjúsági válogatottnál megsérültem: a strandon beütöttem a térdemet egy startkőbe, és levált egy porc. A szövetség orvoshoz küldött, ahol műtétet javasoltak, már a kórházi ágy is megvolt, végül azonban nem mentem el az operációra.
Idővel a sérülés betokosodott, ennek ellenére nem játszhattam a döntőben. Ugyanakkor azt megengedték, hogy a négyes döntőben a csapattal együtt bemelegítsek. Abban az időben én voltam az egyetlen, aki a Nemzeti Sportcsarnokban, a lámpák között plafont ütött, ebben minden dühöm és elkeseredésem benne volt.
Ezt követően viszont sorra jöttek a külföldi kupa győzelmek.
G.Gy.: Az egyik legemlékezetesebb élményem az első belga kupadöntőmhöz kötődik, Antwerpenben. Ötezerhez közelítő nézőszám, egészen pontosan 4800 ember előtt játszottunk. A hangulat már az odautazásnál különleges volt: a szurkolóknak különvonatot indítottak, az állomásról pedig egy tizennyolc tagú zenekar kísért minket egészen a csarnokig. Akkoriban minden mérkőzésen élő zenekar szolgáltatta a zenét – DJ szóba sem jött.
Élénken él bennem az első belga kupám emléke is. A meccs legelső ütésénél szó szerint mellé ütöttem a labdának, belenéztem a reflektorba, és elhibáztam. Onnantól viszont átló játékosként az öt szett alatt 82%-os hatékonysággal játszottam.
A kupát végül megnyertük, mégis maradt bennem némi keserűség: a játékengedélyem körüli hosszas hercehurca miatt utólag visszavették tőlünk a címet. Az öröm és a csalódás furcsa módon egyszerre maradt meg emlékként.
A második belga kupadöntőm egészen más miatt lett emlékezetes. Az ellenfélnél játszott egy amerikai játékos, nagy hanggal és még nagyobb önbizalommal. Korábban a bajnokságban már megvertek minket, ő pedig több alkalommal is nyilatkozott az újságban, hogy ő a legjobb, és mindent meg fog nyerni. Motivációnak kivágtam az újságból a fényképét, és a bemelegítésnél ráragasztottam a mezemre – emlékeztetőnek, hogy ezen a napon nem lesz kupagyőztes.
A döntőt végül 3:0-ra nyertük meg. Olyannyira egyoldalú volt a mérkőzés, hogy az amerikai játékos még a díjátadót sem várta meg: összepakolt, felszállt az első hazafelé tartó gépre, és mindent hátrahagyva visszament Amerikába.
Különösen sokat jelentett számomra, hogy erre a mérkőzésre még a nagyszüleim is eljöttek Amerikából. Ott voltak a lelátón, és láthattak engem játszani – ez az emlék talán mindennél erősebben megmaradt bennem.
“Mottóm: 100%, és mindig nyerni. Ez a mentalitás vitt engem a kezdetektől végig a pályafutásom során.”
Játékosként mennyire izgultál az ilyen események előtt?
G.Gy.: Nem izgultam, csak a mérkőzésre koncentráltam. Őszintén szólva nem voltam az a finomkodó típus a pályán. Előfordult, hogy a saját csapattársaimmal is kemény voltam, az ellenfelekkel pedig végképp, főleg ha sikerült felidegesíteniük. A mottóm mindig az volt: 100%-ot adni, és nyerni. Ez a mentalitás kísért végig a serdülőkoromtól kezdve az egész pályafutásomon. Veszíteni sosem szerettem igazán – persze tudtam, hogy nem lehet mindig győzni, de mindent megtettem érte.
Stelian Moculescu gyakran viccesen, de sokatmondóan kiírta a táblára:
„Egyet kérek tőletek: a Grózert ne idegesítsétek fel, mert akkor végünk.”
Számomra mindig a belső felkészülés, a koncentráció és az számított a legtöbbet, hogy pontosan tudd, mit akarsz elérni, és milyen hozzáállással lépsz pályára. Nem voltam az a nevetgélős típus meccs előtt vagy közben – egyszerűen annyira fókuszált voltam.
Miben más neked ez a döntő, mint az eddig említettek?
G.Gy.: Edzőként két kupadöntőn vettem részt a moersi csapatommal, sajnos mindkét alkalommal ezüstérmesek lettünk. Németországban egy napon rendezték meg a női és a férfi döntőt. Először a két legjobb női csapat játszott, majd őket követte a férfi finálé, így sikerült teljesen megtölteni egy 12 ezres sportcsarnokot. Igazi, nagy hangulatú mérkőzés volt, olyan szurkolással, amit ritkán él át az ember.
Őszintén szólva ez az a fajta buzdítás, amit idén néha csak az a pár lelkes srác hozott el a meccseinkre – például a MAFC elleni találkozókon. Bízom benne, hogy a négyesdöntőben is ott lesznek, sőt, hoznak magukkal még erősítést is, hogy a B-szektor hangulatban fel tudja venni a versenyt a német csarnokéval.
Mit üzensz a csapatnak most, 10 nappal a döntő előtt?
G.Gy.: A kupadöntő teljesen más világ, mint egy bajnokság. Ott nem az számít, mennyit elemeztünk vagy edzettünk, hanem az, hogy ki mennyire akarja igazán. Az a kérdés, hogy a fiúk fejben és szívben ott vannak-e a pályán, készek-e harcolni minden labdáért. Ha ez a tűz megvan bennük, ha egymásért küzdenek, akkor bárki ellen képesek vagyunk nagy meccset játszani. Hiszek bennük, és azt üzenem: menjenek ki, és mutassák meg, mennyit ér számukra ez a döntő.
“Buzek László mondta ezt mindig, “Hiába nagy a blokk, még a templom toronyról is lehet blokk out-ot ütni.” Ha, ezt a fiúk betartják és nem próbálnak mindent összetörni, akkor lehet ott keresnivalónk. “
